Ki szerezheti meg a bejelentő identitását?

A személyazonosság egy kis körben marad kezelőknek

A bejelentő személyazonossága alapvetően csak annak ismert, aki a bejelentést megkapja és kezeli: egy kijelölt tisztviselőnek vagy a szervezeten belüli egy kis csapatnak. Ezen a körön kívül a személyazonosság nem kerül megosztásra — nem egy vezető felé, nem munkatársak felé, nem azzal a személlyel szemben, akihez a bejelentés kapcsolódik —, hacsak a bejelentő ehhez nem járul hozzá kifejezetten, vagy nincs jogszabályi kötelezettség az információ megosztására, például büntetőjogi nyomozás esetén. Ez a titoktartási kötelezettség mindenki számára kötelező, aki a kezelésben részt vesz, még akkor is, ha az illető személy nem a végső felelős.

Ez az alapelv mind Hollandiában, mind Németországban érvényes, mivel mindkét ország implementálta az Európai Unió bejelentő-védelmi irányelvét a nemzeti jogalkotásba. Az erre az oltalomra fordított hangsúly azonban eltérő a gyakorlatban: Németországban a bejelentő személyazonosságának bizalmasságának megsértéséért járó büntetés a törvényben nevesített összeg, az egyik súlyosabb jogsértésnek számít a represszálía és a bejelentés akadályozása mellett. Hollandiában a Klokkenluiders-ház jelenleg nem rendelkezik jogosultsággal a bírságoláshoz, de a bejelentő személyazonosságának nem védelme három alap közül az egyik, amelyre egy jövőbeli szankcionálási jogosultság szükséges.

Az irányelvnek az 16. cikkelye kötelezi a titoktartást

A bejelentő személyazonossága körüli titoktartási kötelezettség az (EU) 2019/1937 irányelv 16. cikkéből következik, amelyet Hollandiában a Wet bescherming klokkenluiders törvénybe, Németországban a Hinweisgeberschutzgesetz törvénybe integráltak. Mindkét törvény így ugyanazon az európai alapon követi egymást, saját felügyeletének módjával: Hollandiában a szankcionálási jogosultság még a törvényhozás alatt áll, Németországban a titoktartás megsértésének bírságja már szerepel a § 40 HinSchG szabályozásban.